Ezen oldal elindítására Borsi Emi (néhai főnököm, jelenleg barátnőm) és Zorán ösztökéltek, tudtukon kívül.
Emi egy tartalmas és minden apró részletre kiterjedő blogot vezet, Lili kislánya születése óta. Mivel az én gyermekeim 13, 12, 6 és 5 éve érkeztek családunkba, pont ideje volt, hogy elkezdjem nekik megörökíteni midennapos és különleges eseményeit életüknek, életünknek.
...és hát a dal, amit Zorán feldolgozott...

2008. december 1., hétfő

Jó ebédhez szól a Lilla

Vasárnapi ebédnél Lillácskát épp a világ keletkezése foglalkoztatta.
"Anya! Az első gyereknek az anyukájának hogy volt anyukája és őt ki takargatta be, amikor még nem volt senki??"
Elmeséltem, hogy az emberek több módon képzelik el a kezdetek-kezdetét. Vannak akik úgy gondolják, hogy Isten teremtette az első embert, majd társat is alkotott neki és arra is figyelt, hogy be legyenek "takarva". Mások pedig az anyagi világban és annak létrejöttében hisznek, az ősrobbanástól, a nagyon egyszerű élőlényeken át, a majmoktól egészen a felegyenesedett, értelmes emberig. Bevallom itt a sorrendiséggel pici problémám volt és olykor bizonytalankodtam, ezért - bár nem szoktam - a végén megkérdeztem Lillát, hogy választ kapott-e a kérdésére, mire ő nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem. :)
Erről majd olvasnunk kell neki, mert nem szeretném, hogy pontatlanul rögzüljön a kis szivacs agyában bármi.

2008. november 25., kedd

Kiszúrtam, hogy Lilla nem színezte ki, a zeneoviban kapott jutalom mókusos képeket és jeleztem, hogy ez így nem járja.
" Ajaj, tudtam, hogy ezt nem fogod egészben lenyelni anya."

2008. november 13., csütörtök

Lillácska vegetáriánussá válása

Mielőtt a folyamat kezdetét vette, állandó vita tárgyát képezte nálunk, az elfogyasztott felvágottak mennyisége. Véleményem szerint ki kellett volna porciózni egy normális felnőttnek való adagot Lillának és Lantinak, hogy többet ne egyenek meg belőle, ugyanis a kenyér félretétele után, úgy majszolták a szalámit, mint más a pattogatott kukoricát mozi közben. Apa - akiről szintén nem asszociálok a "Több nap, mint kolbász" bölcseletre, ha húsról van szó - ezzel persze nem igazán értett egyet.
Az áttörés akkor kezdődött, amikor a csoportomat vártam ebédre és a húst készítettem elő. Lilla oda serte-pertélt mellém, figyelt egy darabig, majd megkérdezte, hogy ez mi. Elmondtam, hogy a csirkemell. Álldogált némán, majd kisvártatva így szólt:
"Anya! Ez a csirke ugye magától halt meg?"
Hazudtam...
Ezt követően, minden húsról tudni akarta, hogy miféle - a csirke lekerült nála a palettáról - és ha azon kapott minket, hogy bűnös mód csirkét fogyasztunk, akkor hosszú perceken keresztül hallgattuk, hogy nahát mi milyenek, vagyunk, hiszen ha mi megesszük a csirkét, akkor a kakasnak nem lesz szerelme, nem lesz tojás, amit pedig ő nagyon szeret. Azután rájött, hogy ő a disznót sem akarja megenni, mert az sárban hempereg és nekünk sem javasolja.
A felvágottakról nem tudta, hogy húsból készülnek, de amint ez kiderült - bár addig imádta - száműzte az étrendjéből.
Most ott tartunk, néhány hónap elteltével, hogy Lilla semmilyen húsfélét nem eszik meg. A tejjel is összeveszett, mert szegény boci, de ezt sikerült elfogadtatnom vele, hogy a tehén szenvedne, ha tele lenne a tőgye, így ő jót tesz azzal, ha megissza. Az óvodában is szólt, hogy ne tegyenek húst a tányérjára, apa is megerősítette, mert nem vették őt kellőképp komolyan.
A minap mentem érte délután és azzal várt, hogy ő most éhen fog halni. Furcsa volt, mert nem sokkal azelőtt kellett volna uzsonnáznia.
"Anya! Kiderült, hogy a libazsír libából van és csak egy üres kenyeret tudtam enni, mert a többire rákenték."
Nagyon aranyos, ahogy küzd azzal, hogy hitelt adjon nekünk. Olvasni nem tud még, így például a szójakocka összetevőit háromszor olvastatta fel velem, kétszer megemelte még a zacskóban, hogy meggyőzödjön róla, hogy már csak a súlyánál fogva sem lehet hús.
Középtávon még nem hívtuk fel a figyelmét arra, hogy a kolbász, a szalámi és a párizsi is jószágokból készül, mára viszont annyira tisztelem elszántságát, hogy vagy mindannyian húsmentesen étkezünk hétvégén, vagy külön készítek neki ételt, még arra is ügyelve, hogy az ízesítő kocka se tartalmazzon hússzármazékot és még véletlenül sem keverem a Frankfurti levesét ugyanazzal a fakanállal amivel a miénket, ha már belekerült a másik lábasba ötünknek a virsli. Apa és én is csodáljuk őt, hogy az elvei miatt képes volt lemondani a legkedvesebb falatairól úgy, hogy az persze a többiek miatt, folyamatosan ott van előtte az asztalon.

2008. szeptember 11., csütörtök

Anya, ráültél az árnyékodra! Nézd, tényleg! Ott van alattad.

2008. szeptember 9., kedd


Lilla mától csellista! :)

Léda tanárnője fogja őt tanítani csütörtöktől és zenei előképzőbe is járunk. Már itt van nálunk a pici gordonka! Lilla ölelgeti, puszilgatja és kipróbálta. Nagyon ügyesen pengetett.

2008. szeptember 8., hétfő

Anya! Minden nagy állat emlős? Mert ennek - amire gondoltam - nem fedi szőr a testét és leveleket szippant magába, láttam az állatkertben. (elefánt)

Honnan fogom tudni, hogy a kisgyerekem fiú, vagy lány, mielőtt kinő a haja? (Magyarázom, hogy ennél sokkal egyértelműbb jelei is vannak a nemiségnek.) De azt nem illik megnézni!

Az emberek nem halhatnak ki, mert nekem születnek gyerekeim és nekik is születnek majd gyerekeik és így tovább. Szóval van egy jó hírem anya, nem halunk ki.

(Van két pici pintyünk, akik nagy valószínűség szerint még nem ivarérettek, de Lillácska türelmetlenül várja a tojásokat és ábrándozik.)
Apa! Hogy fogjuk majd megkülönböztetni a gyerekeket az anyától? Annyira egyformák... Tudom már! Anyának is nagy maradt a hasa miután mi megszülettünk, így amelyiknek a legnagyobb lesz a hasa, az az anya. :)

2008. augusztus 23., szombat

Lantos - 2003. november 06.


Lillácska 5 hónapos, Levente, Léda első osztályosak és büdös a téliszalámi egy estén. Hűha... Amennyiben az egyik kedvenc felvágottamnak nem tetszik a szaga, akkor arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a minap a lábikra görcs sem lehetett a véletlen műve és Lillácska sem azért sír a cicimen, mert valami neki nem tetsző ételt fogyasztottam, vagy kevés a tej, hanem azért, mert Valaki újra lakik odabent.

Az első reakcióm: NEM, NEM, NEM, NEM! (Ne aggódj Lantikám, hiszen olvasod, a végén megszületsz és imádunk!) Megint két pici babám lesz egyszerre, Lilla el fog távolodni tőlem, hiszen a másállapot végén az ember már közel sem tud megtenni annyi mindent, mint korábban, azt követően pedig az új kisember mellett meg még sokkal kevesebbet sem.

Kápi úgy gondolta biztosan nem lehetek terhes és nem is volt hajlandó foglalkozni a gondolatával, amíg nem látott két határozott csíkot.

Egy villámgyors terhességi teszt vásárlása után, hosszas vívódás következett.

Mindent mérlegelve, semmilyen racionális érvet nem tudtunk fesorakoztatni Lanti érkezése mellett, ami pont elég ok volt arra, hogy úgy döntsünk itt a helye közöttünk. Túl a bizonytalanságon - ami engem mindig roppant mód megvisel - már minden szép is lehetett volna, de hátra volt még a kínos bejelentés anyuék felé. A félelem alaptalannak bizonyult, ugyanis amivel nem számoltam az az volt, hogy anyu idő közben hozzászokott a gondolathoz, hogy gyarapodunk, gyarapodunk és gyarapodunk.

Azért amikor a családi összejöveteleket olykor felpezsdítendő úgy teszünk, mintha szeretnénk bejelenteni valamit, picit mindenki összerezzen, jajgatni kezd és feszülten figyel ránk. :)

Szóval Lantika úton volt és mindenki szeretettel várta Őt.

Ez már egy egészen más áldott állapot volt, mint a korábbiak, sokkal gyorsabban elszaladt az idő. Másoknál általában a terhességek egyre rövidebb ideig tartanak, míg nálam a pocakos időszak hossza nőttön-nőtt, egészen addig, hogy Lantikát 2 nappal túlhordtam. Mondta is a nővér az utolsó vizsgálatok egyikén, hogy ilyet nem illik csinálni a 4. gyereknél.
Lanti tüneményesen jó baba volt. Engedte, hogy végigaludjam az utolsó éjszakát, majd amikor felébredtem konstatáltam, hogy erősen kopogtat. Közöltem a családdal, hogy a reggeli rutin után én elmennék szülni. A gyerekeket és magamat összekészítettük, bevittük őket az iskolába, Brazil vigyázott Lillácskára, mi pedig irányba álltunk a kórház felé.
Mire Levinek és Lédának becsöngettek a második órára, apa már elvágta a köldökzsinórt és Lantika memutatta nekünk nagyon várt kopasz pici buksiját.
Tünemény volt (most is az), mint aki tudta, hogy mire érkezik. "Tekintettel volt" a körülményekre és a testvérekre, ami annyit jelentett, hogy szopizott, kenguruban rajtam "lógott", aludt és békés, boldog baba volt.
A mi általunk választott hálószobába Lillácska érkezett először kiságyával, ezután kitehettük volna az ajtóra a megtelt táblát. Nem volt más választásunk, átköltöztünk a másik - a korábbinál kisebb - szobába, ahova még befért egy pici méretű utazóágy féle alvó alkalmatosság Lantika számára, amiben - utólag is hála - 9 hónapos koráig húzta.

Kb. két éven keresztül minden este hálát adtam az égnek - eleinte sírva az első gondolataimért, később "csak" ellágyulva -, hogy Lantika úgy döntött, hogy mi lehetünk a szülei. Tudom, hogy minden újabb pici "befurakodóért" ugyanígy köszönetet mondanék az égieknek, de erre már úgy tűnik - sajnos - nem kerülhet sor. Az ok, egészen prózai. Olyan világban élünk, ahol az anya fizetésére - legalábbis a mi családunkban - ugyanolyan nagy szükség van, mint az apáéra.

Nagyon szomorú voltam, amikor a 2 éves - még anyatejet fogyasztó - Lantikámat bölcsibe kellett adnom, mert szükségünk volt a pénzre.
A kb. 7. bölcsi, ahol helyet tudtak biztosítani Lantosnak, egészen az első ott töltött délelőttig tartott számunkra. Rohanás haza, sírás-rívás Kápinak, támogatása megszerzése a bölcsőde gondolatának elvetése mellett, majd villámgyors tudakozódás a magánóvodák kilétét illetően. Még aznap délután meg is látogattam néhányat, míg a Micimackóban kötöttünk ki Gyálon. Lillácska elérte az óvodás kort eddigre, így vele nem volt probléma, jól is érezte magát az új helyen. Néhány hét elteltével folyamatosan különböző kórságokat hozott az oviból, ráadásul kezdettől fogva bántott a tudat, hogy Lantinak mennyivel jobb dolga van havi 40.000 Ft-ért, mint neki. Újabb sírás, érvek, majd egy kedvezményes ár kialkudása két gyerekre a Micimackó vezetőjétől és Lillácska is ott landolt. :) A fizetésem fele ugyan kivándorolt a pénztárcámból, de a gyerekeimet reggelente egy családi házba vittem, ahol az óvónénik őszinte szeretettel várták őket, kevesen voltak a csoportban, kifújták az orrukat, úszni jártak hetente, lovagoltak, külön busszal havonta színházba jártak, énekeltek, gyógytornász javította a tartásukat és EGYÉNI bánásmódban részesültek.

2008. augusztus 20., szerda

Lilla - 2002. augusztus 26.


Levente és Léda már önállóan fürödtek - nálam ez mérföldkő - kezdett mellettük az élet újra könnyebb lenni és még egyáltalán nem éreztem magam idősnek, 25-26 évesen. Már elmúlt a gyermekkori vágyam a család nagyságára, sok gyerekre vonatkozóan, mi több, amikor Léda megszületett, papírt követeltem, hogy most már írásba is adjam, azt hogy ezt én többször nem akarom végigcsinálni (mármint a szülést).
Azt mondják, hogy az emberben él egy "nyomhagyási" kényszer, ezért szülünk, mert meg akarjuk örökíteni magunkat. Nálam ez másképp működik. Én gyerekre vágytam és ugyanolyan erősen jelen volt bennem, az hogy szeretnék még egy pici "darabot" abból a valakiből, akit szeretek, így hát elképzelhetetlen volt számomra, hogy Kápival úgy éljük le az életünket, hogy örülünk egymás gyerekeinek - hiszen mindkettőnknek volt már -, meg egymásnak és ezzel kész.
Közel egy évet vártunk arra, hogy Lilla megfoganjon.
Talán csak a véletlen, de amikor valaki hozzánk érkezett, azzal közel egy időben, sajnos - a természet rendje szerint - másvalaki távozott tőlünk. Papám, aki egy nagyszerű ember volt, ezkben a hetekben Debrecenben feküdt egy kórházban, túl egy szívműtéten, altatásban... Senki nem ígérte, hogy életben fog maradni, viszont a műtét nélkül esélye sem lett volna. Anyu szinte ott élt akkor mellette néhány napra olykor leváltottuk őt. 2001. karácsonyát ott töltöttük Kápival papánál. Bár beszélni nem tudott, voltak pillanatok, amikor sikerült vele kommunikálnom, így még elmondhattam neki, hogy immáron háromszoros dédipapa lesz, gyorsan épüljön fel. Egy mosollyal nyugtázta, de sajnos Lillát már nem ismerhette...
Tudjuk, szép kort élt meg. Én is így gondolom, amikor valaki más hozzátartozója, a 79. évében távozik, de amikor a férjünkről, apánkról, nagyapánkról, gyerekünk dédszüleiről van szó, akkor nem ennyire egyszerű. Nagyon szeretett élni, nagyon tudott küzdeni - szüksége is volt rá az élete során - rengeteg keserűség érte. Mi, az ő terhei súlyának fele alatt megszakadtunk-, vagy megzavarodtunk volna. Halálát igazságtalannak és elfogadhatatlannak éreztem még most is fáj...

Az élet viszont megy tovább, Lilla úton volt felénk.
Az utolsó vizsgálataim egyikén, az orvosom közölte, hogy egy 3 napos konferencián fog részt venni külföldön. Bár úgy gondoltuk, hogy kicsi az esély arra, hogy azon napok egyikén fogok szülni, azért megkérdezte, hogy megfelelne-e nekem, ha egy nagyon ügyes fiatal szülész orvossal is beszélnénk erről, aki nem mellesleg az én gimis osztálytársam. Először kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy hát ez mégis mennyire furcsa lenne nekem, de azután arra gondolván, hogy erre úgysem kerülhet sor, elfogadtam a névjegykártyát, amin az elérhetősége volt feljegyezve, arra az esetre, ha szükségem lenne rá.
Murphy törvényének és Emese húgomnak köszönhetően, természetesen végül ő segítette világra Lillácskát. :)
Áldott állapotnak szerintem joggal, csak a 7. hónapig titulálhatnák a terhességet, azt követően pedig szigorúan terhességnek nevezném, hiszen az ember már nem nagyon kap levegőt, fáradt, de nem találja azt a pózt, amiben könnyedén elalhatna és amikor mégis megleli, akor szigorú rendszerességgel kényszert érez, hogy meglátogassa a mellékhelységet, majd fészkelődhet újra.
Egy ilyen estén - terhességem 40. hetében -, hajnal 1/2 1-kor megcsörrent a telefon. Mind a két testvérem Amerikában élt, de Hugikám hazalátogatott, hogy együtt szülhessünk, miközben ő is novemberre várta első gyermekét. Emikének jutott eszébe felhívni bennünket. :)
Mérgesen szedtem a lábam a telefonig és megkérdeztem miért nem számol, hiszen más időzónában élünk és ilyenkor már aludni szoktunk, ha bírunk... Mindenki felkelt, én morcogva jártam-keltem. Az asztalhoz érve kortyolni szerettem volna a körteléből, de Kápi fittebb lévén, előbb érte el a poharat és már itta is. Én mérgemben letettem magam és nagy testemet egy székre. Abban a pillanatban elment a magzatvizem. Emike még vonalban, én meg továbbra is morogva megjegyeztem, hogy remek, most még szülnöm is kell. Már mindenki rám figyelt és latolgatták a helyzet komolyságát. Először indult el szülésem ilyen módon, pedig készültem arra, hogy az utolsó percig nem megyek be az általam igen kevéssé szeretett kórházba. Nem volt mese, mert úgy tudtam, hogy Lilla innentől kezdve, esetleges fertőzésnek van kitéve, így készülődni kezdtem. Hetekkel korábban, még győzködtem Kápit, hogy otthon kellene szülnünk, nagyon rossz emlékeim voltak a kórházról. Igazán átmenetet kerestem az otthon és a kórház között, de mivel az egyetlen ilyet képviselő "Születésház" nem vette fel a telefont egyszer sem, mikor a szüléshez közeledve pánikolva hívtam őket, eldöntetett a kérdés.
Hajnal 4 órakor érkeztünk meg a kórházba Kápival és Hugimmal. Kasza doktor (hm..) volt az ügyeletes orvos, aki a tetoválásommal inkább volt elfoglalva, mint magával az állapotommal. Összességében kedves volt és nem utolsó sorban rendkívül jó hírekkel szolgált, ugyanis azt kérte a szülésznőtől, hogy az utolsó ágyat készítse nekem elő, mert bár kb. 5-en vajúdtak már bent ebben az időben, úgy találta, hogy én fogok először szülni és azonnal hívták az osztálytársamat is. Mint a filmekben. Hátrasétáltam mindenki előtt, üdvözöltem őket - aki bírta viszonozta, aki nem, ahelyett pedig megtette a hozzátartozója, aki a vajúdásában segítette -, majd 1 órával később minden jót kívántam nekik, miközben engem már toltak ki. :)
A szülés rendkívül békés, nyugodt volt. Tamás (osztálytárs, egyben orvos) mindenben figyelembe vette a kívánságaimat. Szülőszéket választottam, amit később egészen hátradöntöttem, így akár ágyon is lehettem volna. Beszélgettünk arról, hogyan alakult az ő élete, közben megkérdezte, hogy kérek-e egy kis Oxytocint, amit örömmel elfogadtam, közben haladt Lillácska előre. Megbeszéltük az is, hogy gátmetszést szeretnék-e. Inkább éreztem magam egy néhány csillagos étteremben, mint szülőszobában. Gyorsan és könnyen megszületett Lillácska, bár az első komolyabb "kimozdulási" kísérlete után, én magamhoz híven közöltem - a fejemet hevesen rázva -, hogy inkább most mégsem szeretnék szülni, majd összeszedtem magam és csöndben, ahogy szoktam, világrahoztam. Hugit sajnos nem engedték be, de Kápi végig velem volt és bár készült elvágni Lillácska köldökzsinórját, ez nem egészen sikerült, ugyanis a meghatottságtól éppen orrot fújt a sarokban. Dícséretet kaptam tőle, amiért stresszmentesen, gyorsan és sterilen (?) zajlottak az események.
Miután frissen született emberkénket "letakarítgatták", odaadták apukája kezébe és míg velem továbbra is foglalkoztak, ők sétálgattak le és fel. Hugihoz kimentek a folyósóra, hogy hírt adjanak Lillácskáról, mire ő elképedt, hogy hiszen alig 1 órája érkeztünk.
Na eddig szép volt, de itt ezen a ponton újra haza akartam menni. Két napig maradtunk végül, majd aláírtam a gyilkos anya vagyok papírokat és távoztunk. Levi és Léda éppen ekkor kezdték az iskolát, meg kicsik is voltak, Huginak még kezébe szerettem volna adni Lillácskát, így szükség volt rám otthon, de az igazi ok, az a kórház hidegsége szemben az otthon melegével.
Lillácskának bokszoló orrocskája volt, érdekes pici ábrázata és imádnivaló volt. Tipikusan az a baba, akire azt mondhatjuk, hogy milyen aranyos. :)
Természtesen kizárólag anyatej és tempós gyarapodás.
Lilla 3 hónapos volt, amikor Lédukám nem csak piros pontot, hanem bárányhimlőt is hozott az iskolából és jószívű gyerek lévén, Levikének is adott belőle. Mintha valamiféle katalizátorba helyeztük volna őket, a fejük tetejétől a talpukig, minden porcikájuk tele volt levedző sebekkel. "Elkülönítés anyuka" hangzott az intelem, ami számomra a legkövethetetlenebb utasítások egyike. Annak köszönhetően - és csodával határos módon -, hogy Lilla kizárólag anyatejet kapott, folyadék pótlása nélkül, nem kapta el tőlük a betegséget, ugyanis én átestem a bárányhimlőn óvodás koromban és tejemmel a védettség is eljutott hozzá.

2008. augusztus 19., kedd

Intermezzo

A múltam folyamatosan itt van a jelenemben. Úgy érzem, hogy az életemet a következő módon alakítom. A múlt példás-, számomra szép emlékeit és hatásait "utánzom", a negatívok egy kis részével sajnos - megfigyeléseim alapján - ugyanezt teszem, míg a jelentős része arra ösztökél, hogy én másképp csináljam és van még egy harmad, ami pedig a tudatos alakításról szól, ismereteket gyűjtök olyan szándékkal, hogy valamit a korábbiakhoz én is hozzátegyek, a teljesség felé törekedés szándékával.

Az, hogy éppen hogyan képzeltem el magam "felnőttként", mivel kerestem álmaimban a kenyérre valót, mindig változott. A skála széles volt. Óvodás koromban királynő szerettem volna lenni és hittem, hogy ilyen tényleg létezik. Nem akármi vezetett erre az elhatározásra, egy film ihletett meg (a címére sajnos nem emlékszem), ahol a királynő nagyon hisztis volt és mindenképpen egy kosárnyi hóvirágot szeretett volna kapni, télvíz idején. Több nem is maradt meg bennem, csak az, hogy mindenki a kegyeit keresi, ennek ellenére neki semmi nem tetszik és ezt nem is rejti véka alá (hű, mi lenne erről Freudnak a véleménye...). Na én pont így szerettem volna ugráltatni mindenkit magam körül, gyönyörű ruhában miközben persze én is csodaszép vagyok. Ugyanebben az időben - hihetetlen módon - este az ágyban, háton fekve azon töprengtem, hogy milyen lehetett a világ, mikor még semmi sem volt. Ehhez úgy kezdtem hozzá, hogy képzeletben megálltam az egyik általam jól ismert utcában és elkezdtem eltüntetni sorban mindenkit és mindent. Először az embereket, azután a házakat, autókat és kezdtem sikeresnek érezni a műveletet, míg rá nem döbbentem, hogy nem jó, hiszen én ott vagyok, mert látom a "semmit". Kicsit érettebben, amikor már tudtam, hogy olyan királynők, amilyen én szerettem volna lenni nem léteznek, megpróbáltam két lábbal a talajon maradni (nem én választottam, de nőttem) és valami praktikusabb dolgot eszeltem ki. Fagylaltos leszek, aki adagolja a finom "tekercses" fagyit gépből, a tölcsérbe (ez egyszer egy nyári diákmunka erejéig meg is valósult), majd következett a ki nem hagyható légi utaskísérő, óvónő, tanító, ügyvéd, szülésznő. A racionalitás sosem volt az erősségem, ezt bizonyítja az a tény, hogy nem bírom a sebek látványát, rosszul vagyok, ha valaki megszúr valakit, nemhogy én tegyem ezt másokkal. Ügyvédként is nehéz elképzelni, amint megkérek valaki mást, hogy inkább mesélje el nekem milyen pozícióban fekszik a hulla és további kérdéseket teszek fel a gyilkossági helyszínen készült felvételekkel kapcsolatban, mert magam nem szeretnék ilyen képeket nézegetni.

Ami viszont állandó volt, az a meleg családi kör képe, ez iránti erős vágyam, ahol én vagyok az anya, a melegség, az összetartás.

Egy valamit nem tudtam elképzelni soha és nem is akartam, a válást.

Az én szüleimmel ez történt, még egészen kicsi gyerekek voltunk a Hugimmal. Sajnos a klasszikus formában zajlott... Apu megveri anyut, sosincs velünk, ha ott van, akkor veszekedés...
A szüleim szülei nem váltak el, így anyunak és apunak nem volt tapasztaluk azzal kapcsolatban, hogy mit érez a gyerek egy olyan helyzetben, amikor állandósul otthon a feszült légkör, anyu sír, vagy "csak" nagyon szomorú, bejelentik nekik, hogy apu elköltözik. Én viszont később, amikor a soha nem várt helyzetbe kerültem, emlékezhettem.

Brazil és én, 18 és 16 évesek voltunk, amikor szerelmesek lettünk egymásba. Teljesen mások voltunk, de a fiatalság és a szerelem számára ez egyáltalán nem akadály. Teltek az évek, a szerelem tiszta szeretetté vált, már láthatóvá lettek a problémák, de mit is számított ez akkor, amikor én már annyira régen vágytam arra, hogy családom legyen és itt volt Brazil, tökéletes apajelöltként. Úgy gondoltam, hogy a nehézségek, majd maguktól elmúlnak, ha gyerekeink lesznek, sőt ez lesz az, ami megoldja a problémákat. Az egy egészen más helyzet, akkor már nincs nő és férfi, társ, szerelem, csak anya és apa...

Másképp történt. A gyerekek születésekor a szerelem még erősebbé vált, de ahogyan nőttek, a nehézségek nem múltak, csak fokozódtak. Léda még pici volt és hát Levi sem volt még nagy 4 évesen, amikor úgy éreztem, hogy ennek így nem látom a folytatását, hacsak nem szülök folyamatosan. Nagyon bántott, hogy ez történik velünk, hogy azt fogom tenni, amire készülök. A környezetem által is nehezen volt elfogadható a döntésem, hiszen Brazil példás családapa volt, nem ivott, végtelenül önzetlen és kedves volt, rendesen dolgozott. Mégis hiányzott valami, vagy valamik, a gyerekeken kívül, a közös pontok.

Anyumnak, Levente születése után tudtam magamban "megbocsátani", hogy nem maradt apuval, hogy nem tűrt azért, hogy apu velünk maradjon. Egészen addig úgy gondoltam, hogy anyuban, az anyaság felett győzött a nő, a sértettség és hogy ez nem történhetett volna így.

Ehhez kapcsolódva egy fontos dolgot meg kell említenem, ami kíséri az életemet. Amennyiben valamiről, vagy valakiről ítéletet alkotok magamban, "visszaüt". Nem azonnal, de idővel mindenképpen.

Az én gyerekeim is kétségbe voltak esve - pedig nálunk "békésen" zajlottak az események - amikor elmondtuk nekik, hogy apa és anya többé nem egy pár, de ők a világon a legfontosabbak számunkra és mind a ketten nagyon szeretjük őket. Elmondtuk, hogy bár apa elköltözik, nagyon sok időt fog velük, velünk tölteni. Persze beszéltem nekik arról is, hogy ez így nem helyes, optimális esetben, a házaspárok nem válnak el, ehhez viszont az szükséges, hogy minél később, minél érettebben válasszanak párt maguknak, mert úgy kisebb az esély arra, hogy legyőzhetetlen akadályokkal találják szemben magukat, párkapcsolatuk során.

Úgy terveztem, hogy lehet kapcsolatom másokkal, de ettől függetlenül nem szeretnék senkivel - a gyerekeimen kívül - együtt élni.

Ez majdnem sikerült, egy ici-picit alakult csak másképp. Lakótelepi 1,5 szoba, melyet öten laknak. Levi, Léda, Brazil, Kápi (további, a következő két fejezetben szereplő gyermekeim apja) és én, valamint két hetente Kápi két - korábbi házasságából származó - gyermeke. Egy albérlet fenntartva - mert ugye mi külön élünk -, de mégis mind együtt vagyunk.

Egy zsúfolt, lármás 4 gyerekes hétvége után született meg a gondolat, hogy, ha már így együtt maradtunk megsokasodva, mi lenne, ha építenénk egy családi házat.

Meghirdettük a lakást, melyet az első érdeklődő meg is vásárolt, azzal a feltétellel, hogy két hét múlva kiköltözünk, így két héttel később már anyuéknál laktunk, mind az öten és lázasan telket kerestünk.

Tavasszal felépült tiszta fenyőből a mi mézeskalács házikónk, Vecsésen. Meg kell jegyeznem, hogy Brazil nem tervezte, valaki mással összekötni az életét. Azt mondta, hogy a családja mindig mi leszünk, függetlenül attól, hogy mint férj és feleség nem sikerült megbonthtatlan közösséget alkotnunk. A két István a mai napig testvérként szereti egymást, sosem okozott gondot az együttlétünk senki számára. Azaz helyesbítek, mert az én természetem, hát nem a legszebb, így azért velem időnként mindkettejüknek meggyűlt a baja.
Bár Lilla és Lanti születése történetének még előtte vagyok, picit mégis előreszaladnék, mert a fura együttesünkkel kapcsolatban még elmondanám, hogy a remek apukák, a nem saját "ivadékaikat" is nagyon szerették, szeretik. Problémáim sosem adódtak ebből, viszont 6 segítő és szerető kéz vette körül a gyerekeket, mindenkor.
Mivel a gyerekeimnek nem voltak tapasztalataik azzal kapcsolatban, hogy hogyan is nézhet ki egy válás, amikor nem az ő szüleik teszik, a visszajelzésekből az derült ki, hogy számukra (Levi, Léda) kínos volt az együtt élésünk, a külső környezetük felé. Erre mutatott az, hogy hogy amikor Levikét megkérdezte az óvodás csoporttársa, hogy miért két apuka jön érte felváltva, akkor Brazilt mutatta be apukájaként, Kápiról pedig azt találta mondani, hogy ő csak anya sofőrje. Kisiskolás korukban, mikor már Lilla és Lanti is megszületett, amennyiben családrajzot kellett az iskolában készíteni, csak négyen szerepeltünk rajta, Brazil, Levi, Léda és én. Aranyosak voltak, mert amikor rákérdeztem, hogy mi valóban ennyien lennénk mindössze a családunkban, akkor azt válaszolták, hogy nem, nem, de a többiekre már nem maradt a papíron hely, vagy idő.
A miniknél már más a helyzet, ők beleszülettek ebbe a különös formációba, így az ő rajzaikon mind a heten szerepelünk, valamint Letti kutya a nyolcadik.

Szerencsésnek érzem magam a szerencsétlenségben, hiszen a sosem akart válást követően is egy család tudtunk maradni, apa és gyerekei között egy pillanatra sem szakadt meg a felhőtlen kapcsolat, mi továbbra is tiszteltük, szerettük egymást. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha nem a saját gyerekkoromból jövök, akkor másképp éltem volna meg a szakítást, nem tudtam volna a gyerekeim érzésein keresztül megközelíteni történéseket.

Egy szó mint száz, a válást követő nagy önállósági terveimnek "megfelelően", együtt éltünk egy házikóban öten (és Letti kutya) és hosszú próbálkozást követően, Lillát hordtam a szívem alatt, Kápival első közös gyermekünket.

2008. augusztus 17., vasárnap

Léda - 1996. június 16.


Azt mondják, hogy a nők elfelejtik a szüléssel járó megpróbáltatásokat és vállalják a következőt, következőket. Bár a szükséges időt nem említi senki, én határozottan állítom, hogy 4 hónapnál biztosan többnek kell eltelnie, mert Levikém pont ennyi idős volt, amikor világossá vált számunkra, hogy Valaki ismét úton van hozzánk és bennem még élénken éltek a nagyon közelmúlt eseményei. Hamar sikerült azonban túllépnem ezen, mert valami más sokkal inkább kezdett nyomasztani. Leventével a kapcsolatom napról-napra bensőségesebb lett. Amikor az ember úgy gondolja, hogy ennél nagyobb szeretet nincs, akkor a másnap erre rácáfol. Féltem attól, hogy soha nem lesz még egy ember a földön, akit ugyanúgy tudnék szeretni, mint őt. Léda azonban visszafordíthatatlanul felénk tartott, velünk volt. Egy dolgot ismételgettem magamban, mégpedig azt, hogy bár mi hárman voltunk testvérek, soha, de soha nem éreztem úgy, hogy anyu bármelyikőnket jobban-, vagy kevésbé szerette volna a másiknál. Bíztam benne, hogy talán nekem is menni fog...

A terhességem korántsem volt olyan zavartalan, mint első ízben, de összességében békésen zajlott, komolyabb problémák nélkül. Idővel kiderült, hogy ezúttal megtudhatjuk, milyen egy kislány szüleinek lenni.

Eljött az idő és Léda "kopogtatott".

Szinte pontról-pontra úgy történt minden, mint Leventénél, azt az el nem hanyagolható pösszenetet leszámítva, hogy tudtam mi vár rám, így egészen más volt megélni. Léda addig tornázott odabent, míg a nyaka köré nem ügyeskedte a köldökzsinórt, így "villám" gyorsan kellett "kisegíteni".

Léda sok egyéb más ok mellett, nyilván azért választott minket, hogy megtanítson arra, a szeretet határtalan. Attól a pillanattól kezdve, hogy ő megszületett, tudtam, bármennyi gyerekem születhet, ugyanolyan szeretettel leszek képes őket körülvenni.

Levivel borúsan zárult az anyatejes táplálás, már 2 hónaposan tápszeren élt. Amikor az embert kudarcok érik, nagyon nehéz látni azt, hogy biztosan okkal történnek a dolgok és mindenképpen van benne valami jó, még utólag visszagondolva is nehéz, de ha figyelünk, akkor felfeldezhetjük, hogy a jelenünkre hogyan hatnak mégis pozitívan, a múlt negatív eseményei. Lédánál például gyomormosással végződött a nagy szoptatási igyekezetem, ugyanis úgy döntöttem, ezúttal nem adom fel. Végig tudatosan készültem arra, hogy kizárólag anyatejen fog élni (számomra inkább a melegsége a lényege, mint a mennyire, de mennyire egészséges mívolta). 2 órával a születését követően megkezdtem tervem megvalósítását, mígnem pici gyomrának mesterséges nagytakarítása után közölték velem, hogy "mérlegelés anyuka". Hát mérlegeltem és bár 40 gramm elfogyasztása után szigorúan meg kellett volna vonnom tőle, sosem tettem. Vártam ellenben, hogy végre újra otthon legyünk, megszorítások, orrszívás és rendkívüli jótanácsok nélkül.
Érdekesen zajlottak az események immár két pici babával. Levente, amint meglátta Lédát táplálkozás közben, megállt velünk szemben és megrémülve sírni kezdett. Nehéz volt meggyőznöm az 1 éves gyermekemet arról, hogy amit itt lát, az nem kannibalizmus, hanem a természet rendje. Volt még felváltva alvás, be nem zárható WC ajtó, ropival teletömködött HI-FI torony és egyéb inyencségek, de általánosságban azt gondolom, hogy nagyon jó gyerekek voltak (ahhoz, hogy erre a megállapításra jussak, segítségemre volt, két kistestvérük érkezése, de erről majd később).
Léda 6 hónapos koráig, még folyadékot sem pótoltam. Nem olyan viharos tempóban feljődött, mint manapság széltében, de szépen cseperedett.
Ízig-vérig kislány volt, születése pillanatától, rendkívül bájos és nagyon ragaszkodó.



2008. augusztus 16., szombat

Lilla világgá megy holnap :)


Miközben könnyeimet nyelve írtam Levike születésének történetét, megjelent, a most már 13 éves Levikém és én emelt hangon kértem, hogy ha már kamasz és mutál, akkor legalább legyen kedves nyitni és zárni a száját a megfelelő időpontokban beszéd közben. :)


Lantikám feszülten topogott elém és megkért, hogy beszéljem le Lillát arról, hogy elköltözzön egy másik családhoz, majd beavatott a részletekbe. A szökést úgy tervezi, hogy az oviban alvás közben kimegy pisilni, de ehelyett igazából magára veszi a cipőjét és távozik. Az ok, amiért elhagy bennünket: Léda a szőnyegbe - nem ma - nyomódott gyurmáját elvette. :) Lanti - aki nem hagyta abba a keserves sírást - minden tudását bevetette, hogy visszatartsa. Mesélt az oroszlánokról, akik eljönnek egészen a mi erdőségeinkig, csak azért, hogy Lillát megkarmolászhassák. Felhívta a figyelmét arra, hogy a pintyeket nem tudja magával vinni, mert - idézem szó szerint - kicsőrözik a táskáját és elrepülnek. Ezek ugyan nem hatották meg a mi picit sem konok Lillácskánkat, ellenben amikor megemlítettem, hogy szomorú, hogy éppen most jön a szülinapja és nem lesz kit megünnepelni, akkor elgondolkodott és felmerült a lehetősége annak, hogy talán mégis velünk marad. :)
A kép egy meleg nyári napon készült, amikor Lillácska úgy gondolta, hogy téli kabátot és csizmát húzna.

Levente - 1995. április 29.


Amint átléptük a bűvös 36. hetet, izgatottan és türelmetlenül vártam zavartalan terhességem végét, Levi érkezését.
28-án délután éreztem, hogy erősebben fáj alkalomszerűen a hasam, mint máskor, estére a görcsök, rendszeressé váltak. Határtalanul boldog voltam, bár még csak 10 percenként jelentkeztek a fájások, riasztottam anyukámat este 6-kor, hogy úgy néz ki mehetünk a kórházba. Brazil (Levente apa) addigra már minősített stoppernek érezhette magát, őt érte ugyanis a "megtiszteltetés", hogy jelezze, mennyi idő telt el két fájás között. Ő is nagyon izgatott volt, közös szülést terveztünk a kezdektől fogva, s ennek eljönni látszott az ideje.
Anyukám megdöbbent érkezésekor, majd közölte, hogy a viselkedésem láttán én ugyan még a közelében sem járok annak, hogy életet adjak. A kép ami fogadta. Zuhanyzás után éppen sminkeltem, hajat szárítottam - előbb jutott volna bárkinek eszébe, hogy színházba indulok, minthogy szülni - és boldogan, megállás nélkül járt a szám. Néha ugyan picit megálltam, ha fájást éreztem, de ez még inkább fokozta jókedvemet, mert tudtam, minden egyes összehúzódás közelebb visz ahhoz, hogy a karomban tarthassam első gyermekemet. Ja, és az sem elhanyagolható, hogy én úgy készültem, mi több, szent hitem volt, hogy fájdalmak nélkül fogom világrahozni a gyerekeimet... Hát...de erről majd később.
Anyukám kisebb lendülettel, mint ahogy érkezett, elment haza és kérte hívjuk vissza, ha majd előrehaladottabb állapotban leszek. Segítséget nyújtott - első szülésem lévén -, elmondta, hogy az azt jelenti, elgyötört leszek kevesebbet beszélek és főleg nem ujjongok. :)
Este 11-kor már 5 percenként jelentkeztek a keményedések, így már el mert velünk indulni a kórházba. Továbbra is jókedv, de már gyakoribb és hosszabb szünetekkel.
...kórház...
A szülőszoba - ahol korábban soha nem jártam, 95-öt írunk, nem volt lehetőség látogatásra, mint manapság - rémisztő volt, ugyanis úgy festett, mint egy műtő, azzal az eltéréssel, hogy itt egyszerre kb. 8 ember volt "műthető". Zöld, zöld, zöld és reflektorok az ágyak felett. Megszeppentem. A vizsgálattal okosabbak lettünk, elindult a szülés, de biztosítottak arról, hogy még nagyon az elején vagyunk, így visszaengedtek vajúdni a folyósóra, Brazilhoz és anyuhoz, csak óránként kellett visszamennem ellenőrzésre.
Hajnal 6 óra körül, egy sorozatot meséltem anyunak, mikor jelezték, hogy időszerű egy újabb vizsgálat. Folyt. köv. mondtam anyunak, csak befutok egy gyorsra. Ezzel a futással - 9. hónapos kismamaként, inkább nevezhetnénk pingvines totyogásnak - lezáródott életem addigi szakasza és egy merőben új kezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy erre a folyósóra legközelebb már nem a saját lábamon érkezem, hanem anyaként tolnak ki.
Levikém kezdte nehezen viselni az összehúzódásokat hajnalra, a szíve nem vert megfelelően, így az orvosok jobbnak látták picit felpörgetni az eseményeket és behívták az orvosomat. Bár áldott állapotom minden percében hisztisen ragaszkodtam ahhoz, hogy Braz jelen legyen a fia megszületésénél, ebben a két utolsó órában - miközben megtudtam miért fájás a neve a korábbi enyhébb görcsöknek, a következő pár dolog foglalkoztatott mindössze:
1. hogyan lehetne ezt az egész dolgot villám gyorsan visszacsinálni,
2. anyukám lehet, hogy őrült, csak ezt eddig jól takargatta, hiszen az, hogy én most először ilyen helyzetbe kerültem, az annak tudható be, hogy korábban még nem szültem, ami viszont biztos volt, hogy soha, de soha nem is akarok többé, ő viszont még a két testvéremet is megszülte, pedig tudhatta, hogy miről is szól ez,
3. nem készültem fel a halálra, pedig most úgy érzem, nem kerülök ki innen élve,
4. hol a fenében van az a valaki, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy véget vessen ennek a szenvedésnek, akármilyen módon és kiszedje belőlem Levit.
Magamra hagytak fekve, a fájdalmaimmal, félelmeimmel. 7 óra után nem sokkal megérkezett az orvosom, akinek már átöltözni sem volt ideje. Boldog voltam, végre egy ismerős arc és köztudottan, ő rendelkezik a képességgel, hogy véget vessen az addig soha nem ismert és tapasztalt fájdalomnak. Brazillal közölte, hogy mindjárt szól, ha bejöhet a szüléshez. Nem tudta, hogy kicsit felgyorsultak az események és erre már nem lesz módja. Én szintén nem emlékeztettem, mert mindössze két embert akartam a "végeknél", egy szülésznőt és egy orvost semmi más nem járt a fejemben.
Áldott állapotom idején - visszakanyarodva picit az időben - pszicho hangkazettát hallgattam, ahol együtt szült egy pár. Minden alkalommal rendkívül meghatott és arra gondoltam, hogy mennyire kínos is lesz majd, amikor zokogom a meghatottságtól, miután megszületik a gyermekem és hogy hogyan adom majd a körülöttem lévők tudtára, hogy amit látnak, azok örömkönnyek, nem más. Na ezzel a problémával nem szembesültem, ugyanis mikor Levike nagyon nehezen megszületett kicsivel 8 óra előtt, egyetlen kérdésem volt, hogy egészséges-e, rendben van-e, könnyek, meghatottság, hurrá anya vagyok érzése egyelőre sehol.
Pár percre a hasamra tették, majd elvitték és következett még egy sor kellemetlen beavatkozás.
Brazil, aki mit sem tudott a bent zajló eseményekről, elcsodálkozott, amikor kivitték Levikét megmutatni és közölték, hogy fia született. Levi szakaszott a mása volt. :)
Azon az éjszakán front volt, így én voltam a 16. érkező, ami azt eredményezte, hogy az osztályon, ahol együtt lehettünk volna, nem volt már szabad ágy, így jobb lehetőség nem lévén, levittek a terhes patológiára. A dolognak az volt a szépséghibája, hogy erre az osztályra a látogatóknak szabad bejárása volt, így szó sem lehetett arról, hogy Levit kihozzák mellém. :(
Én még az ágyból sem bírtam kikelni, azaz megpróbáltam többször, de mindannyiszor jött a jól ismert ájulás előtti másodpercek érzése, a második, harmadik lépésnél. Anyut megkértem, hogy támogasson valahogy el Levihez, hogy legalább láthassam, de reménytelen volt. Késő délután összeszedtem minden erőmet (meg anyuét), lezuhanyoztam és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, végig megyek a folyósón. Este végül sikerült és rendívül furcsa érzés volt megállni a csecsemők osztályánál és azt mondani, hogy én a Pivarcsik Levente anyukája vagyok, szeretném őt egy pár percre megkapni.
Kedvesek voltak, megkértek, hogy üljek le és akkor az ölembe adják. Eszembe sem jutott, hogy mit evett vajon egész nap és hogy ilyenkor az emberek szoptatnak... Békésen aludt az ölemben.
Reggel végre kaptam helyet és egész nap együtt lehettünk, de addigra Levikém már csak aludt, aludt és aludt... :(

Ez az egyik legszomorúbb és jóvátehetetlen 24 órája az életemnek. Ha jönne egy tündér és lehetőségem lenne 1 valamit másképp csinálni, akkor saját felelősségemre magamhoz vettem volna Levit és együtt lettünk volna. Azt gondolom ugyanis, hogy az emberek által esetlegesen hordozott bacik és vírusok sokkal kevésbé ártalmasak, mint a szoros, benti, meleg ölelésből kiszakadt babának a magányosság, a szeretet, melegség, ölelés és anyatej hiánya...

Mindig sokat gondolkodtam azon, hogy mitől vagyok ma olyan, amilyen. Az évek okozzák, vagy a gyerekek tesznek-e érettebbé. Azt hiszem számít az évek múlása, de az ő jelenlétük sokkal meghatározóbb a személyiség változásában.


2008. augusztus 15., péntek

Határozott léptek a bölcsőtől, a szülőszobáig


Gyerekként a szerepjátékok során, szinte kivétel nélkül mindenki eljátssza, hogy ő az anya, apa és a barát, testvér, maci, vagy bármi más az ő csemetéje. Idővel azután ez a tevékenység lekerül a palettáról és más foglalkoztat bennünket.
Nálam ez nem így történt... Végig kísérte életemet a szülővé válás erős vágya.
Attól a pillanattól kezdve, hogy érdeklődni kezdtem az ellenkező nem iránt, csakis olyan valakik jöhettek számomra szóba a "szerelemben", akiket el tudtam képzelni, leendő gyermekeink "jó" apjaként. (Ettől persze nem lettem válogatósabb, hiszen amikor az ember vonzódik valakihez, akkor hajlamos felruházni jobbnál jobb tulajdonságokkal az illetőt, így könnyűszerrel válhat pont megfelelő apuka, a képzeletében bárkiből.)
Türelmetlen voltam. A gimnázium évei örökkévalóságnak tűntek, kiváltképp azt követően, hogy 16 évesen szerelembe estem. Úgy éreztem, a 18. év és az érettségi vízválasztó életemben, addig várnom kell, de utána semmi akadálya nem lehet a gyerekvállalásnak.
A sors és anyukám - aki a mi születésünk után, 2 pici gyerek mellett végezte el a főiskolát - ezt teljesen másképp látták...
Eljött a 4. osztály és míg osztálytársaim azt latolgatták, milyen sorrendben tüntessék fel jelentkezési papírjaikon a felsőoktatási intézményeket, addig én már gondolatban pelenkáztam és bár nem terveztem abbahagyni a tanulást, egy időre jól esett volna kikerülni az iskolapadból.
Anyukám rákérdezett egy nap, hogy én mégis hova szertnék felvételt nyerni. Nem volt mit tenni, lefestettem számára, hogyan is néz ki az én 5 éves tervem, ami persze egy szüléssel kezdődött majd egy újabbal folytatódott, menet közben pedig a célok között szerepelt egy diploma megszerzése. Kevés anya üdvözölte volna ezeket az elképzeléseket, ő sem tette... Ész érvek, ígéretek, fenyegetések, halkan, üvöltve... (Megjegyzem akkor már ugyan menyasszonyként, de mégiscsak az ő házában éltünk.) Nem gyenge akaratú szülőm került ki a vitából győztesen, kompromisszumot kötöttünk. El kell végeznem a tanítóképzőt, cserébe későbbi támogatásáért és nem utolsó sorban, a törékeny családi béke megőrzése érdekében.
Ezt félig sikerült is betartanom, ugyanis a vizsgatanításomon és a záróvizsgámon, Léda már éppen készült heteken belül a világra jönni, Levente pedig már 1 éves volt, de lediplomáztam. :)

Büszkeség, balítélet nélkül.

Újabb büszkeség.