Gyerekként a szerepjátékok során, szinte kivétel nélkül mindenki eljátssza, hogy ő az anya, apa és a barát, testvér, maci, vagy bármi más az ő csemetéje. Idővel azután ez a tevékenység lekerül a palettáról és más foglalkoztat bennünket.
Nálam ez nem így történt... Végig kísérte életemet a szülővé válás erős vágya.
Attól a pillanattól kezdve, hogy érdeklődni kezdtem az ellenkező nem iránt, csakis olyan valakik jöhettek számomra szóba a "szerelemben", akiket el tudtam képzelni, leendő gyermekeink "jó" apjaként. (Ettől persze nem lettem válogatósabb, hiszen amikor az ember vonzódik valakihez, akkor hajlamos felruházni jobbnál jobb tulajdonságokkal az illetőt, így könnyűszerrel válhat pont megfelelő apuka, a képzeletében bárkiből.)
Türelmetlen voltam. A gimnázium évei örökkévalóságnak tűntek, kiváltképp azt követően, hogy 16 évesen szerelembe estem. Úgy éreztem, a 18. év és az érettségi vízválasztó életemben, addig várnom kell, de utána semmi akadálya nem lehet a gyerekvállalásnak.
A sors és anyukám - aki a mi születésünk után, 2 pici gyerek mellett végezte el a főiskolát - ezt teljesen másképp látták...
Eljött a 4. osztály és míg osztálytársaim azt latolgatták, milyen sorrendben tüntessék fel jelentkezési papírjaikon a felsőoktatási intézményeket, addig én már gondolatban pelenkáztam és bár nem terveztem abbahagyni a tanulást, egy időre jól esett volna kikerülni az iskolapadból.
Anyukám rákérdezett egy nap, hogy én mégis hova szertnék felvételt nyerni. Nem volt mit tenni, lefestettem számára, hogyan is néz ki az én 5 éves tervem, ami persze egy szüléssel kezdődött majd egy újabbal folytatódott, menet közben pedig a célok között szerepelt egy diploma megszerzése. Kevés anya üdvözölte volna ezeket az elképzeléseket, ő sem tette... Ész érvek, ígéretek, fenyegetések, halkan, üvöltve... (Megjegyzem akkor már ugyan menyasszonyként, de mégiscsak az ő házában éltünk.) Nem gyenge akaratú szülőm került ki a vitából győztesen, kompromisszumot kötöttünk. El kell végeznem a tanítóképzőt, cserébe későbbi támogatásáért és nem utolsó sorban, a törékeny családi béke megőrzése érdekében.
Ezt félig sikerült is betartanom, ugyanis a vizsgatanításomon és a záróvizsgámon, Léda már éppen készült heteken belül a világra jönni, Levente pedig már 1 éves volt, de lediplomáztam. :)
Nálam ez nem így történt... Végig kísérte életemet a szülővé válás erős vágya.
Attól a pillanattól kezdve, hogy érdeklődni kezdtem az ellenkező nem iránt, csakis olyan valakik jöhettek számomra szóba a "szerelemben", akiket el tudtam képzelni, leendő gyermekeink "jó" apjaként. (Ettől persze nem lettem válogatósabb, hiszen amikor az ember vonzódik valakihez, akkor hajlamos felruházni jobbnál jobb tulajdonságokkal az illetőt, így könnyűszerrel válhat pont megfelelő apuka, a képzeletében bárkiből.)
Türelmetlen voltam. A gimnázium évei örökkévalóságnak tűntek, kiváltképp azt követően, hogy 16 évesen szerelembe estem. Úgy éreztem, a 18. év és az érettségi vízválasztó életemben, addig várnom kell, de utána semmi akadálya nem lehet a gyerekvállalásnak.
A sors és anyukám - aki a mi születésünk után, 2 pici gyerek mellett végezte el a főiskolát - ezt teljesen másképp látták...
Eljött a 4. osztály és míg osztálytársaim azt latolgatták, milyen sorrendben tüntessék fel jelentkezési papírjaikon a felsőoktatási intézményeket, addig én már gondolatban pelenkáztam és bár nem terveztem abbahagyni a tanulást, egy időre jól esett volna kikerülni az iskolapadból.
Anyukám rákérdezett egy nap, hogy én mégis hova szertnék felvételt nyerni. Nem volt mit tenni, lefestettem számára, hogyan is néz ki az én 5 éves tervem, ami persze egy szüléssel kezdődött majd egy újabbal folytatódott, menet közben pedig a célok között szerepelt egy diploma megszerzése. Kevés anya üdvözölte volna ezeket az elképzeléseket, ő sem tette... Ész érvek, ígéretek, fenyegetések, halkan, üvöltve... (Megjegyzem akkor már ugyan menyasszonyként, de mégiscsak az ő házában éltünk.) Nem gyenge akaratú szülőm került ki a vitából győztesen, kompromisszumot kötöttünk. El kell végeznem a tanítóképzőt, cserébe későbbi támogatásáért és nem utolsó sorban, a törékeny családi béke megőrzése érdekében.
Ezt félig sikerült is betartanom, ugyanis a vizsgatanításomon és a záróvizsgámon, Léda már éppen készült heteken belül a világra jönni, Levente pedig már 1 éves volt, de lediplomáztam. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése