Ezen oldal elindítására Borsi Emi (néhai főnököm, jelenleg barátnőm) és Zorán ösztökéltek, tudtukon kívül.
Emi egy tartalmas és minden apró részletre kiterjedő blogot vezet, Lili kislánya születése óta. Mivel az én gyermekeim 13, 12, 6 és 5 éve érkeztek családunkba, pont ideje volt, hogy elkezdjem nekik megörökíteni midennapos és különleges eseményeit életüknek, életünknek.
...és hát a dal, amit Zorán feldolgozott...

2008. augusztus 19., kedd

Intermezzo

A múltam folyamatosan itt van a jelenemben. Úgy érzem, hogy az életemet a következő módon alakítom. A múlt példás-, számomra szép emlékeit és hatásait "utánzom", a negatívok egy kis részével sajnos - megfigyeléseim alapján - ugyanezt teszem, míg a jelentős része arra ösztökél, hogy én másképp csináljam és van még egy harmad, ami pedig a tudatos alakításról szól, ismereteket gyűjtök olyan szándékkal, hogy valamit a korábbiakhoz én is hozzátegyek, a teljesség felé törekedés szándékával.

Az, hogy éppen hogyan képzeltem el magam "felnőttként", mivel kerestem álmaimban a kenyérre valót, mindig változott. A skála széles volt. Óvodás koromban királynő szerettem volna lenni és hittem, hogy ilyen tényleg létezik. Nem akármi vezetett erre az elhatározásra, egy film ihletett meg (a címére sajnos nem emlékszem), ahol a királynő nagyon hisztis volt és mindenképpen egy kosárnyi hóvirágot szeretett volna kapni, télvíz idején. Több nem is maradt meg bennem, csak az, hogy mindenki a kegyeit keresi, ennek ellenére neki semmi nem tetszik és ezt nem is rejti véka alá (hű, mi lenne erről Freudnak a véleménye...). Na én pont így szerettem volna ugráltatni mindenkit magam körül, gyönyörű ruhában miközben persze én is csodaszép vagyok. Ugyanebben az időben - hihetetlen módon - este az ágyban, háton fekve azon töprengtem, hogy milyen lehetett a világ, mikor még semmi sem volt. Ehhez úgy kezdtem hozzá, hogy képzeletben megálltam az egyik általam jól ismert utcában és elkezdtem eltüntetni sorban mindenkit és mindent. Először az embereket, azután a házakat, autókat és kezdtem sikeresnek érezni a műveletet, míg rá nem döbbentem, hogy nem jó, hiszen én ott vagyok, mert látom a "semmit". Kicsit érettebben, amikor már tudtam, hogy olyan királynők, amilyen én szerettem volna lenni nem léteznek, megpróbáltam két lábbal a talajon maradni (nem én választottam, de nőttem) és valami praktikusabb dolgot eszeltem ki. Fagylaltos leszek, aki adagolja a finom "tekercses" fagyit gépből, a tölcsérbe (ez egyszer egy nyári diákmunka erejéig meg is valósult), majd következett a ki nem hagyható légi utaskísérő, óvónő, tanító, ügyvéd, szülésznő. A racionalitás sosem volt az erősségem, ezt bizonyítja az a tény, hogy nem bírom a sebek látványát, rosszul vagyok, ha valaki megszúr valakit, nemhogy én tegyem ezt másokkal. Ügyvédként is nehéz elképzelni, amint megkérek valaki mást, hogy inkább mesélje el nekem milyen pozícióban fekszik a hulla és további kérdéseket teszek fel a gyilkossági helyszínen készült felvételekkel kapcsolatban, mert magam nem szeretnék ilyen képeket nézegetni.

Ami viszont állandó volt, az a meleg családi kör képe, ez iránti erős vágyam, ahol én vagyok az anya, a melegség, az összetartás.

Egy valamit nem tudtam elképzelni soha és nem is akartam, a válást.

Az én szüleimmel ez történt, még egészen kicsi gyerekek voltunk a Hugimmal. Sajnos a klasszikus formában zajlott... Apu megveri anyut, sosincs velünk, ha ott van, akkor veszekedés...
A szüleim szülei nem váltak el, így anyunak és apunak nem volt tapasztaluk azzal kapcsolatban, hogy mit érez a gyerek egy olyan helyzetben, amikor állandósul otthon a feszült légkör, anyu sír, vagy "csak" nagyon szomorú, bejelentik nekik, hogy apu elköltözik. Én viszont később, amikor a soha nem várt helyzetbe kerültem, emlékezhettem.

Brazil és én, 18 és 16 évesek voltunk, amikor szerelmesek lettünk egymásba. Teljesen mások voltunk, de a fiatalság és a szerelem számára ez egyáltalán nem akadály. Teltek az évek, a szerelem tiszta szeretetté vált, már láthatóvá lettek a problémák, de mit is számított ez akkor, amikor én már annyira régen vágytam arra, hogy családom legyen és itt volt Brazil, tökéletes apajelöltként. Úgy gondoltam, hogy a nehézségek, majd maguktól elmúlnak, ha gyerekeink lesznek, sőt ez lesz az, ami megoldja a problémákat. Az egy egészen más helyzet, akkor már nincs nő és férfi, társ, szerelem, csak anya és apa...

Másképp történt. A gyerekek születésekor a szerelem még erősebbé vált, de ahogyan nőttek, a nehézségek nem múltak, csak fokozódtak. Léda még pici volt és hát Levi sem volt még nagy 4 évesen, amikor úgy éreztem, hogy ennek így nem látom a folytatását, hacsak nem szülök folyamatosan. Nagyon bántott, hogy ez történik velünk, hogy azt fogom tenni, amire készülök. A környezetem által is nehezen volt elfogadható a döntésem, hiszen Brazil példás családapa volt, nem ivott, végtelenül önzetlen és kedves volt, rendesen dolgozott. Mégis hiányzott valami, vagy valamik, a gyerekeken kívül, a közös pontok.

Anyumnak, Levente születése után tudtam magamban "megbocsátani", hogy nem maradt apuval, hogy nem tűrt azért, hogy apu velünk maradjon. Egészen addig úgy gondoltam, hogy anyuban, az anyaság felett győzött a nő, a sértettség és hogy ez nem történhetett volna így.

Ehhez kapcsolódva egy fontos dolgot meg kell említenem, ami kíséri az életemet. Amennyiben valamiről, vagy valakiről ítéletet alkotok magamban, "visszaüt". Nem azonnal, de idővel mindenképpen.

Az én gyerekeim is kétségbe voltak esve - pedig nálunk "békésen" zajlottak az események - amikor elmondtuk nekik, hogy apa és anya többé nem egy pár, de ők a világon a legfontosabbak számunkra és mind a ketten nagyon szeretjük őket. Elmondtuk, hogy bár apa elköltözik, nagyon sok időt fog velük, velünk tölteni. Persze beszéltem nekik arról is, hogy ez így nem helyes, optimális esetben, a házaspárok nem válnak el, ehhez viszont az szükséges, hogy minél később, minél érettebben válasszanak párt maguknak, mert úgy kisebb az esély arra, hogy legyőzhetetlen akadályokkal találják szemben magukat, párkapcsolatuk során.

Úgy terveztem, hogy lehet kapcsolatom másokkal, de ettől függetlenül nem szeretnék senkivel - a gyerekeimen kívül - együtt élni.

Ez majdnem sikerült, egy ici-picit alakult csak másképp. Lakótelepi 1,5 szoba, melyet öten laknak. Levi, Léda, Brazil, Kápi (további, a következő két fejezetben szereplő gyermekeim apja) és én, valamint két hetente Kápi két - korábbi házasságából származó - gyermeke. Egy albérlet fenntartva - mert ugye mi külön élünk -, de mégis mind együtt vagyunk.

Egy zsúfolt, lármás 4 gyerekes hétvége után született meg a gondolat, hogy, ha már így együtt maradtunk megsokasodva, mi lenne, ha építenénk egy családi házat.

Meghirdettük a lakást, melyet az első érdeklődő meg is vásárolt, azzal a feltétellel, hogy két hét múlva kiköltözünk, így két héttel később már anyuéknál laktunk, mind az öten és lázasan telket kerestünk.

Tavasszal felépült tiszta fenyőből a mi mézeskalács házikónk, Vecsésen. Meg kell jegyeznem, hogy Brazil nem tervezte, valaki mással összekötni az életét. Azt mondta, hogy a családja mindig mi leszünk, függetlenül attól, hogy mint férj és feleség nem sikerült megbonthtatlan közösséget alkotnunk. A két István a mai napig testvérként szereti egymást, sosem okozott gondot az együttlétünk senki számára. Azaz helyesbítek, mert az én természetem, hát nem a legszebb, így azért velem időnként mindkettejüknek meggyűlt a baja.
Bár Lilla és Lanti születése történetének még előtte vagyok, picit mégis előreszaladnék, mert a fura együttesünkkel kapcsolatban még elmondanám, hogy a remek apukák, a nem saját "ivadékaikat" is nagyon szerették, szeretik. Problémáim sosem adódtak ebből, viszont 6 segítő és szerető kéz vette körül a gyerekeket, mindenkor.
Mivel a gyerekeimnek nem voltak tapasztalataik azzal kapcsolatban, hogy hogyan is nézhet ki egy válás, amikor nem az ő szüleik teszik, a visszajelzésekből az derült ki, hogy számukra (Levi, Léda) kínos volt az együtt élésünk, a külső környezetük felé. Erre mutatott az, hogy hogy amikor Levikét megkérdezte az óvodás csoporttársa, hogy miért két apuka jön érte felváltva, akkor Brazilt mutatta be apukájaként, Kápiról pedig azt találta mondani, hogy ő csak anya sofőrje. Kisiskolás korukban, mikor már Lilla és Lanti is megszületett, amennyiben családrajzot kellett az iskolában készíteni, csak négyen szerepeltünk rajta, Brazil, Levi, Léda és én. Aranyosak voltak, mert amikor rákérdeztem, hogy mi valóban ennyien lennénk mindössze a családunkban, akkor azt válaszolták, hogy nem, nem, de a többiekre már nem maradt a papíron hely, vagy idő.
A miniknél már más a helyzet, ők beleszülettek ebbe a különös formációba, így az ő rajzaikon mind a heten szerepelünk, valamint Letti kutya a nyolcadik.

Szerencsésnek érzem magam a szerencsétlenségben, hiszen a sosem akart válást követően is egy család tudtunk maradni, apa és gyerekei között egy pillanatra sem szakadt meg a felhőtlen kapcsolat, mi továbbra is tiszteltük, szerettük egymást. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha nem a saját gyerekkoromból jövök, akkor másképp éltem volna meg a szakítást, nem tudtam volna a gyerekeim érzésein keresztül megközelíteni történéseket.

Egy szó mint száz, a válást követő nagy önállósági terveimnek "megfelelően", együtt éltünk egy házikóban öten (és Letti kutya) és hosszú próbálkozást követően, Lillát hordtam a szívem alatt, Kápival első közös gyermekünket.

2 megjegyzés:

Lili írta...

Olyan fura, hogy együtt tudsz élni a volt férjeddel és ő is veletek. Nekem ez nem menne, bár ahogy
Balát elnézem úő simán benne lenne.

Pados Timea írta...

Én is furán néztem volna, ha valaki valami hasonlót mesélt volna, mielőtt magam kerültem ebbe a helyzetbe. :) Sőt! Amennyiben nem rólunk van szó, én is elcsodálkoznék.

Lilypie Kids birthday PicLilypie Kids birthday Ticker
Lilypie Kids birthday PicLilypie Kids birthday Ticker
Lilypie Kids birthday PicLilypie Kids birthday Ticker
Lilypie Kids birthday PicLilypie Kids birthday Ticker

Büszkeség, balítélet nélkül.

Újabb büszkeség.