Ezen oldal elindítására Borsi Emi (néhai főnököm, jelenleg barátnőm) és Zorán ösztökéltek, tudtukon kívül.
Emi egy tartalmas és minden apró részletre kiterjedő blogot vezet, Lili kislánya születése óta. Mivel az én gyermekeim 13, 12, 6 és 5 éve érkeztek családunkba, pont ideje volt, hogy elkezdjem nekik megörökíteni midennapos és különleges eseményeit életüknek, életünknek.
...és hát a dal, amit Zorán feldolgozott...

2008. november 25., kedd

Kiszúrtam, hogy Lilla nem színezte ki, a zeneoviban kapott jutalom mókusos képeket és jeleztem, hogy ez így nem járja.
" Ajaj, tudtam, hogy ezt nem fogod egészben lenyelni anya."

2008. november 13., csütörtök

Lillácska vegetáriánussá válása

Mielőtt a folyamat kezdetét vette, állandó vita tárgyát képezte nálunk, az elfogyasztott felvágottak mennyisége. Véleményem szerint ki kellett volna porciózni egy normális felnőttnek való adagot Lillának és Lantinak, hogy többet ne egyenek meg belőle, ugyanis a kenyér félretétele után, úgy majszolták a szalámit, mint más a pattogatott kukoricát mozi közben. Apa - akiről szintén nem asszociálok a "Több nap, mint kolbász" bölcseletre, ha húsról van szó - ezzel persze nem igazán értett egyet.
Az áttörés akkor kezdődött, amikor a csoportomat vártam ebédre és a húst készítettem elő. Lilla oda serte-pertélt mellém, figyelt egy darabig, majd megkérdezte, hogy ez mi. Elmondtam, hogy a csirkemell. Álldogált némán, majd kisvártatva így szólt:
"Anya! Ez a csirke ugye magától halt meg?"
Hazudtam...
Ezt követően, minden húsról tudni akarta, hogy miféle - a csirke lekerült nála a palettáról - és ha azon kapott minket, hogy bűnös mód csirkét fogyasztunk, akkor hosszú perceken keresztül hallgattuk, hogy nahát mi milyenek, vagyunk, hiszen ha mi megesszük a csirkét, akkor a kakasnak nem lesz szerelme, nem lesz tojás, amit pedig ő nagyon szeret. Azután rájött, hogy ő a disznót sem akarja megenni, mert az sárban hempereg és nekünk sem javasolja.
A felvágottakról nem tudta, hogy húsból készülnek, de amint ez kiderült - bár addig imádta - száműzte az étrendjéből.
Most ott tartunk, néhány hónap elteltével, hogy Lilla semmilyen húsfélét nem eszik meg. A tejjel is összeveszett, mert szegény boci, de ezt sikerült elfogadtatnom vele, hogy a tehén szenvedne, ha tele lenne a tőgye, így ő jót tesz azzal, ha megissza. Az óvodában is szólt, hogy ne tegyenek húst a tányérjára, apa is megerősítette, mert nem vették őt kellőképp komolyan.
A minap mentem érte délután és azzal várt, hogy ő most éhen fog halni. Furcsa volt, mert nem sokkal azelőtt kellett volna uzsonnáznia.
"Anya! Kiderült, hogy a libazsír libából van és csak egy üres kenyeret tudtam enni, mert a többire rákenték."
Nagyon aranyos, ahogy küzd azzal, hogy hitelt adjon nekünk. Olvasni nem tud még, így például a szójakocka összetevőit háromszor olvastatta fel velem, kétszer megemelte még a zacskóban, hogy meggyőzödjön róla, hogy már csak a súlyánál fogva sem lehet hús.
Középtávon még nem hívtuk fel a figyelmét arra, hogy a kolbász, a szalámi és a párizsi is jószágokból készül, mára viszont annyira tisztelem elszántságát, hogy vagy mindannyian húsmentesen étkezünk hétvégén, vagy külön készítek neki ételt, még arra is ügyelve, hogy az ízesítő kocka se tartalmazzon hússzármazékot és még véletlenül sem keverem a Frankfurti levesét ugyanazzal a fakanállal amivel a miénket, ha már belekerült a másik lábasba ötünknek a virsli. Apa és én is csodáljuk őt, hogy az elvei miatt képes volt lemondani a legkedvesebb falatairól úgy, hogy az persze a többiek miatt, folyamatosan ott van előtte az asztalon.

Büszkeség, balítélet nélkül.

Újabb büszkeség.