Lilla - 2002. augusztus 26.

Levente és Léda már önállóan fürödtek - nálam ez mérföldkő - kezdett mellettük az élet újra könnyebb lenni és még egyáltalán nem éreztem magam idősnek, 25-26 évesen. Már elmúlt a gyermekkori vágyam a család nagyságára, sok gyerekre vonatkozóan, mi több, amikor Léda megszületett, papírt követeltem, hogy most már írásba is adjam, azt hogy ezt én többször nem akarom végigcsinálni (mármint a szülést).
Azt mondják, hogy az emberben él egy "nyomhagyási" kényszer, ezért szülünk, mert meg akarjuk örökíteni magunkat. Nálam ez másképp működik. Én gyerekre vágytam és ugyanolyan erősen jelen volt bennem, az hogy szeretnék még egy pici "darabot" abból a valakiből, akit szeretek, így hát elképzelhetetlen volt számomra, hogy Kápival úgy éljük le az életünket, hogy örülünk egymás gyerekeinek - hiszen mindkettőnknek volt már -, meg egymásnak és ezzel kész.
Közel egy évet vártunk arra, hogy Lilla megfoganjon.
Talán csak a véletlen, de amikor valaki hozzánk érkezett, azzal közel egy időben, sajnos - a természet rendje szerint - másvalaki távozott tőlünk. Papám, aki egy nagyszerű ember volt, ezkben a hetekben Debrecenben feküdt egy kórházban, túl egy szívműtéten, altatásban... Senki nem ígérte, hogy életben fog maradni, viszont a műtét nélkül esélye sem lett volna. Anyu szinte ott élt akkor mellette néhány napra olykor leváltottuk őt. 2001. karácsonyát ott töltöttük Kápival papánál. Bár beszélni nem tudott, voltak pillanatok, amikor sikerült vele kommunikálnom, így még elmondhattam neki, hogy immáron háromszoros dédipapa lesz, gyorsan épüljön fel. Egy mosollyal nyugtázta, de sajnos Lillát már nem ismerhette...
Tudjuk, szép kort élt meg. Én is így gondolom, amikor valaki más hozzátartozója, a 79. évében távozik, de amikor a férjünkről, apánkról, nagyapánkról, gyerekünk dédszüleiről van szó, akkor nem ennyire egyszerű. Nagyon szeretett élni, nagyon tudott küzdeni - szüksége is volt rá az élete során - rengeteg keserűség érte. Mi, az ő terhei súlyának fele alatt megszakadtunk-, vagy megzavarodtunk volna. Halálát igazságtalannak és elfogadhatatlannak éreztem még most is fáj...

Az élet viszont megy tovább, Lilla úton volt felénk.
Az utolsó vizsgálataim egyikén, az orvosom közölte, hogy egy 3 napos konferencián fog részt venni külföldön. Bár úgy gondoltuk, hogy kicsi az esély arra, hogy azon napok egyikén fogok szülni, azért megkérdezte, hogy megfelelne-e nekem, ha egy nagyon ügyes fiatal szülész orvossal is beszélnénk erről, aki nem mellesleg az én gimis osztálytársam. Először kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy hát ez mégis mennyire furcsa lenne nekem, de azután arra gondolván, hogy erre úgysem kerülhet sor, elfogadtam a névjegykártyát, amin az elérhetősége volt feljegyezve, arra az esetre, ha szükségem lenne rá.
Murphy törvényének és Emese húgomnak köszönhetően, természetesen végül ő segítette világra Lillácskát. :)
Áldott állapotnak szerintem joggal, csak a 7. hónapig titulálhatnák a terhességet, azt követően pedig szigorúan terhességnek nevezném, hiszen az ember már nem nagyon kap levegőt, fáradt, de nem találja azt a pózt, amiben könnyedén elalhatna és amikor mégis megleli, akor szigorú rendszerességgel kényszert érez, hogy meglátogassa a mellékhelységet, majd fészkelődhet újra.
Egy ilyen estén - terhességem 40. hetében -, hajnal 1/2 1-kor megcsörrent a telefon. Mind a két testvérem Amerikában élt, de Hugikám hazalátogatott, hogy együtt szülhessünk, miközben ő is novemberre várta első gyermekét. Emikének jutott eszébe felhívni bennünket. :)
Mérgesen szedtem a lábam a telefonig és megkérdeztem miért nem számol, hiszen más időzónában élünk és ilyenkor már aludni szoktunk, ha bírunk... Mindenki felkelt, én morcogva jártam-keltem. Az asztalhoz érve kortyolni szerettem volna a körteléből, de Kápi fittebb lévén, előbb érte el a poharat és már itta is. Én mérgemben letettem magam és nagy testemet egy székre. Abban a pillanatban elment a magzatvizem. Emike még vonalban, én meg továbbra is morogva megjegyeztem, hogy remek, most még szülnöm is kell. Már mindenki rám figyelt és latolgatták a helyzet komolyságát. Először indult el szülésem ilyen módon, pedig készültem arra, hogy az utolsó percig nem megyek be az általam igen kevéssé szeretett kórházba. Nem volt mese, mert úgy tudtam, hogy Lilla innentől kezdve, esetleges fertőzésnek van kitéve, így készülődni kezdtem. Hetekkel korábban, még győzködtem Kápit, hogy otthon kellene szülnünk, nagyon rossz emlékeim voltak a kórházról. Igazán átmenetet kerestem az otthon és a kórház között, de mivel az egyetlen ilyet képviselő "Születésház" nem vette fel a telefont egyszer sem, mikor a szüléshez közeledve pánikolva hívtam őket, eldöntetett a kérdés.
Hajnal 4 órakor érkeztünk meg a kórházba Kápival és Hugimmal. Kasza doktor (hm..) volt az ügyeletes orvos, aki a tetoválásommal inkább volt elfoglalva, mint magával az állapotommal. Összességében kedves volt és nem utolsó sorban rendkívül jó hírekkel szolgált, ugyanis azt kérte a szülésznőtől, hogy az utolsó ágyat készítse nekem elő, mert bár kb. 5-en vajúdtak már bent ebben az időben, úgy találta, hogy én fogok először szülni és azonnal hívták az osztálytársamat is. Mint a filmekben. Hátrasétáltam mindenki előtt, üdvözöltem őket - aki bírta viszonozta, aki nem, ahelyett pedig megtette a hozzátartozója, aki a vajúdásában segítette -, majd 1 órával később minden jót kívántam nekik, miközben engem már toltak ki. :)
A szülés rendkívül békés, nyugodt volt. Tamás (osztálytárs, egyben orvos) mindenben figyelembe vette a kívánságaimat. Szülőszéket választottam, amit később egészen hátradöntöttem, így akár ágyon is lehettem volna. Beszélgettünk arról, hogyan alakult az ő élete, közben megkérdezte, hogy kérek-e egy kis Oxytocint, amit örömmel elfogadtam, közben haladt Lillácska előre. Megbeszéltük az is, hogy gátmetszést szeretnék-e. Inkább éreztem magam egy néhány csillagos étteremben, mint szülőszobában. Gyorsan és könnyen megszületett Lillácska, bár az első komolyabb "kimozdulási" kísérlete után, én magamhoz híven közöltem - a fejemet hevesen rázva -, hogy inkább most mégsem szeretnék szülni, majd összeszedtem magam és csöndben, ahogy szoktam, világrahoztam. Hugit sajnos nem engedték be, de Kápi végig velem volt és bár készült elvágni Lillácska köldökzsinórját, ez nem egészen sikerült, ugyanis a meghatottságtól éppen orrot fújt a sarokban. Dícséretet kaptam tőle, amiért stresszmentesen, gyorsan és sterilen (?) zajlottak az események.
Miután frissen született emberkénket "letakarítgatták", odaadták apukája kezébe és míg velem továbbra is foglalkoztak, ők sétálgattak le és fel. Hugihoz kimentek a folyósóra, hogy hírt adjanak Lillácskáról, mire ő elképedt, hogy hiszen alig 1 órája érkeztünk.
Na eddig szép volt, de itt ezen a ponton újra haza akartam menni. Két napig maradtunk végül, majd aláírtam a gyilkos anya vagyok papírokat és távoztunk. Levi és Léda éppen ekkor kezdték az iskolát, meg kicsik is voltak, Huginak még kezébe szerettem volna adni Lillácskát, így szükség volt rám otthon, de az igazi ok, az a kórház hidegsége szemben az otthon melegével.
Lillácskának bokszoló orrocskája volt, érdekes pici ábrázata és imádnivaló volt. Tipikusan az a baba, akire azt mondhatjuk, hogy milyen aranyos. :)
Természtesen kizárólag anyatej és tempós gyarapodás.
Lilla 3 hónapos volt, amikor Lédukám nem csak piros pontot, hanem bárányhimlőt is hozott az iskolából és jószívű gyerek lévén, Levikének is adott belőle. Mintha valamiféle katalizátorba helyeztük volna őket, a fejük tetejétől a talpukig, minden porcikájuk tele volt levedző sebekkel. "Elkülönítés anyuka" hangzott az intelem, ami számomra a legkövethetetlenebb utasítások egyike. Annak köszönhetően - és csodával határos módon -, hogy Lilla kizárólag anyatejet kapott, folyadék pótlása nélkül, nem kapta el tőlük a betegséget, ugyanis én átestem a bárányhimlőn óvodás koromban és tejemmel a védettség is eljutott hozzá.