Levente - 1995. április 29.

Amint átléptük a bűvös 36. hetet, izgatottan és türelmetlenül vártam zavartalan terhességem végét, Levi érkezését.
28-án délután éreztem, hogy erősebben fáj alkalomszerűen a hasam, mint máskor, estére a görcsök, rendszeressé váltak. Határtalanul boldog voltam, bár még csak 10 percenként jelentkeztek a fájások, riasztottam anyukámat este 6-kor, hogy úgy néz ki mehetünk a kórházba. Brazil (Levente apa) addigra már minősített stoppernek érezhette magát, őt érte ugyanis a "megtiszteltetés", hogy jelezze, mennyi idő telt el két fájás között. Ő is nagyon izgatott volt, közös szülést terveztünk a kezdektől fogva, s ennek eljönni látszott az ideje.
Anyukám megdöbbent érkezésekor, majd közölte, hogy a viselkedésem láttán én ugyan még a közelében sem járok annak, hogy életet adjak. A kép ami fogadta. Zuhanyzás után éppen sminkeltem, hajat szárítottam - előbb jutott volna bárkinek eszébe, hogy színházba indulok, minthogy szülni - és boldogan, megállás nélkül járt a szám. Néha ugyan picit megálltam, ha fájást éreztem, de ez még inkább fokozta jókedvemet, mert tudtam, minden egyes összehúzódás közelebb visz ahhoz, hogy a karomban tarthassam első gyermekemet. Ja, és az sem elhanyagolható, hogy én úgy készültem, mi több, szent hitem volt, hogy fájdalmak nélkül fogom világrahozni a gyerekeimet... Hát...de erről majd később.
Anyukám kisebb lendülettel, mint ahogy érkezett, elment haza és kérte hívjuk vissza, ha majd előrehaladottabb állapotban leszek. Segítséget nyújtott - első szülésem lévén -, elmondta, hogy az azt jelenti, elgyötört leszek kevesebbet beszélek és főleg nem ujjongok. :)
Este 11-kor már 5 percenként jelentkeztek a keményedések, így már el mert velünk indulni a kórházba. Továbbra is jókedv, de már gyakoribb és hosszabb szünetekkel.
...kórház...
A szülőszoba - ahol korábban soha nem jártam, 95-öt írunk, nem volt lehetőség látogatásra, mint manapság - rémisztő volt, ugyanis úgy festett, mint egy műtő, azzal az eltéréssel, hogy itt egyszerre kb. 8 ember volt "műthető". Zöld, zöld, zöld és reflektorok az ágyak felett. Megszeppentem. A vizsgálattal okosabbak lettünk, elindult a szülés, de biztosítottak arról, hogy még nagyon az elején vagyunk, így visszaengedtek vajúdni a folyósóra, Brazilhoz és anyuhoz, csak óránként kellett visszamennem ellenőrzésre.
Hajnal 6 óra körül, egy sorozatot meséltem anyunak, mikor jelezték, hogy időszerű egy újabb vizsgálat. Folyt. köv. mondtam anyunak, csak befutok egy gyorsra. Ezzel a futással - 9. hónapos kismamaként, inkább nevezhetnénk pingvines totyogásnak - lezáródott életem addigi szakasza és egy merőben új kezdődött. Akkor még nem tudtam, hogy erre a folyósóra legközelebb már nem a saját lábamon érkezem, hanem anyaként tolnak ki.
Levikém kezdte nehezen viselni az összehúzódásokat hajnalra, a szíve nem vert megfelelően, így az orvosok jobbnak látták picit felpörgetni az eseményeket és behívták az orvosomat. Bár áldott állapotom minden percében hisztisen ragaszkodtam ahhoz, hogy Braz jelen legyen a fia megszületésénél, ebben a két utolsó órában - miközben megtudtam miért fájás a neve a korábbi enyhébb görcsöknek, a következő pár dolog foglalkoztatott mindössze:
1. hogyan lehetne ezt az egész dolgot villám gyorsan visszacsinálni,
2. anyukám lehet, hogy őrült, csak ezt eddig jól takargatta, hiszen az, hogy én most először ilyen helyzetbe kerültem, az annak tudható be, hogy korábban még nem szültem, ami viszont biztos volt, hogy soha, de soha nem is akarok többé, ő viszont még a két testvéremet is megszülte, pedig tudhatta, hogy miről is szól ez,
3. nem készültem fel a halálra, pedig most úgy érzem, nem kerülök ki innen élve,
4. hol a fenében van az a valaki, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy véget vessen ennek a szenvedésnek, akármilyen módon és kiszedje belőlem Levit.
Magamra hagytak fekve, a fájdalmaimmal, félelmeimmel. 7 óra után nem sokkal megérkezett az orvosom, akinek már átöltözni sem volt ideje. Boldog voltam, végre egy ismerős arc és köztudottan, ő rendelkezik a képességgel, hogy véget vessen az addig soha nem ismert és tapasztalt fájdalomnak. Brazillal közölte, hogy mindjárt szól, ha bejöhet a szüléshez. Nem tudta, hogy kicsit felgyorsultak az események és erre már nem lesz módja. Én szintén nem emlékeztettem, mert mindössze két embert akartam a "végeknél", egy szülésznőt és egy orvost semmi más nem járt a fejemben.
Áldott állapotom idején - visszakanyarodva picit az időben - pszicho hangkazettát hallgattam, ahol együtt szült egy pár. Minden alkalommal rendkívül meghatott és arra gondoltam, hogy mennyire kínos is lesz majd, amikor zokogom a meghatottságtól, miután megszületik a gyermekem és hogy hogyan adom majd a körülöttem lévők tudtára, hogy amit látnak, azok örömkönnyek, nem más. Na ezzel a problémával nem szembesültem, ugyanis mikor Levike nagyon nehezen megszületett kicsivel 8 óra előtt, egyetlen kérdésem volt, hogy egészséges-e, rendben van-e, könnyek, meghatottság, hurrá anya vagyok érzése egyelőre sehol.
Pár percre a hasamra tették, majd elvitték és következett még egy sor kellemetlen beavatkozás.
Brazil, aki mit sem tudott a bent zajló eseményekről, elcsodálkozott, amikor kivitték Levikét megmutatni és közölték, hogy fia született. Levi szakaszott a mása volt. :)
Azon az éjszakán front volt, így én voltam a 16. érkező, ami azt eredményezte, hogy az osztályon, ahol együtt lehettünk volna, nem volt már szabad ágy, így jobb lehetőség nem lévén, levittek a terhes patológiára. A dolognak az volt a szépséghibája, hogy erre az osztályra a látogatóknak szabad bejárása volt, így szó sem lehetett arról, hogy Levit kihozzák mellém. :(
Én még az ágyból sem bírtam kikelni, azaz megpróbáltam többször, de mindannyiszor jött a jól ismert ájulás előtti másodpercek érzése, a második, harmadik lépésnél. Anyut megkértem, hogy támogasson valahogy el Levihez, hogy legalább láthassam, de reménytelen volt. Késő délután összeszedtem minden erőmet (meg anyuét), lezuhanyoztam és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, végig megyek a folyósón. Este végül sikerült és rendívül furcsa érzés volt megállni a csecsemők osztályánál és azt mondani, hogy én a Pivarcsik Levente anyukája vagyok, szeretném őt egy pár percre megkapni.
Kedvesek voltak, megkértek, hogy üljek le és akkor az ölembe adják. Eszembe sem jutott, hogy mit evett vajon egész nap és hogy ilyenkor az emberek szoptatnak... Békésen aludt az ölemben.
Reggel végre kaptam helyet és egész nap együtt lehettünk, de addigra Levikém már csak aludt, aludt és aludt... :(

Ez az egyik legszomorúbb és jóvátehetetlen 24 órája az életemnek. Ha jönne egy tündér és lehetőségem lenne 1 valamit másképp csinálni, akkor saját felelősségemre magamhoz vettem volna Levit és együtt lettünk volna. Azt gondolom ugyanis, hogy az emberek által esetlegesen hordozott bacik és vírusok sokkal kevésbé ártalmasak, mint a szoros, benti, meleg ölelésből kiszakadt babának a magányosság, a szeretet, melegség, ölelés és anyatej hiánya...

Mindig sokat gondolkodtam azon, hogy mitől vagyok ma olyan, amilyen. Az évek okozzák, vagy a gyerekek tesznek-e érettebbé. Azt hiszem számít az évek múlása, de az ő jelenlétük sokkal meghatározóbb a személyiség változásában.