Kiszúrtam, hogy Lilla nem színezte ki, a zeneoviban kapott jutalom mókusos képeket és jeleztem, hogy ez így nem járja.
" Ajaj, tudtam, hogy ezt nem fogod egészben lenyelni anya."

Levente, Léda, Lilla, Lantos

Lillácska vegetáriánussá válása

Mielőtt a folyamat kezdetét vette, állandó vita tárgyát képezte nálunk, az elfogyasztott felvágottak mennyisége. Véleményem szerint ki kellett volna porciózni egy normális felnőttnek való adagot Lillának és Lantinak, hogy többet ne egyenek meg belőle, ugyanis a kenyér félretétele után, úgy majszolták a szalámit, mint más a pattogatott kukoricát mozi közben. Apa - akiről szintén nem asszociálok a "Több nap, mint kolbász" bölcseletre, ha húsról van szó - ezzel persze nem igazán értett egyet.
Az áttörés akkor kezdődött, amikor a csoportomat vártam ebédre és a húst készítettem elő. Lilla oda serte-pertélt mellém, figyelt egy darabig, majd megkérdezte, hogy ez mi. Elmondtam, hogy a csirkemell. Álldogált némán, majd kisvártatva így szólt:
"Anya! Ez a csirke ugye magától halt meg?"
Hazudtam...
Ezt követően, minden húsról tudni akarta, hogy miféle - a csirke lekerült nála a palettáról - és ha azon kapott minket, hogy bűnös mód csirkét fogyasztunk, akkor hosszú perceken keresztül hallgattuk, hogy nahát mi milyenek, vagyunk, hiszen ha mi megesszük a csirkét, akkor a kakasnak nem lesz szerelme, nem lesz tojás, amit pedig ő nagyon szeret. Azután rájött, hogy ő a disznót sem akarja megenni, mert az sárban hempereg és nekünk sem javasolja.
A felvágottakról nem tudta, hogy húsból készülnek, de amint ez kiderült - bár addig imádta - száműzte az étrendjéből.
Most ott tartunk, néhány hónap elteltével, hogy Lilla semmilyen húsfélét nem eszik meg. A tejjel is összeveszett, mert szegény boci, de ezt sikerült elfogadtatnom vele, hogy a tehén szenvedne, ha tele lenne a tőgye, így ő jót tesz azzal, ha megissza. Az óvodában is szólt, hogy ne tegyenek húst a tányérjára, apa is megerősítette, mert nem vették őt kellőképp komolyan.
A minap mentem érte délután és azzal várt, hogy ő most éhen fog halni. Furcsa volt, mert nem sokkal azelőtt kellett volna uzsonnáznia.
"Anya! Kiderült, hogy a libazsír libából van és csak egy üres kenyeret tudtam enni, mert a többire rákenték."
Nagyon aranyos, ahogy küzd azzal, hogy hitelt adjon nekünk. Olvasni nem tud még, így például a szójakocka összetevőit háromszor olvastatta fel velem, kétszer megemelte még a zacskóban, hogy meggyőzödjön róla, hogy már csak a súlyánál fogva sem lehet hús.
Középtávon még nem hívtuk fel a figyelmét arra, hogy a kolbász, a szalámi és a párizsi is jószágokból készül, mára viszont annyira tisztelem elszántságát, hogy vagy mindannyian húsmentesen étkezünk hétvégén, vagy külön készítek neki ételt, még arra is ügyelve, hogy az ízesítő kocka se tartalmazzon hússzármazékot és még véletlenül sem keverem a Frankfurti levesét ugyanazzal a fakanállal amivel a miénket, ha már belekerült a másik lábasba ötünknek a virsli. Apa és én is csodáljuk őt, hogy az elvei miatt képes volt lemondani a legkedvesebb falatairól úgy, hogy az persze a többiek miatt, folyamatosan ott van előtte az asztalon.

Anya, ráültél az árnyékodra! Nézd, tényleg! Ott van alattad.

Lilla mától csellista! :)

Léda tanárnője fogja őt tanítani csütörtöktől és zenei előképzőbe is járunk. Már itt van nálunk a pici gordonka! Lilla ölelgeti, puszilgatja és kipróbálta. Nagyon ügyesen pengetett.

Anya! Minden nagy állat emlős? Mert ennek - amire gondoltam - nem fedi szőr a testét és leveleket szippant magába, láttam az állatkertben. (elefánt)

Honnan fogom tudni, hogy a kisgyerekem fiú, vagy lány, mielőtt kinő a haja? (Magyarázom, hogy ennél sokkal egyértelműbb jelei is vannak a nemiségnek.) De azt nem illik megnézni!

Az emberek nem halhatnak ki, mert nekem születnek gyerekeim és nekik is születnek majd gyerekeik és így tovább. Szóval van egy jó hírem anya, nem halunk ki.

(Van két pici pintyünk, akik nagy valószínűség szerint még nem ivarérettek, de Lillácska türelmetlenül várja a tojásokat és ábrándozik.)
Apa! Hogy fogjuk majd megkülönböztetni a gyerekeket az anyától? Annyira egyformák... Tudom már! Anyának is nagy maradt a hasa miután mi megszülettünk, így amelyiknek a legnagyobb lesz a hasa, az az anya. :)

Lantos - 2003. november 06.

Lillácska 5 hónapos, Levente, Léda első osztályosak és büdös a téliszalámi egy estén. Hűha... Amennyiben az egyik kedvenc felvágottamnak nem tetszik a szaga, akkor arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a minap a lábikra görcs sem lehetett a véletlen műve és Lillácska sem azért sír a cicimen, mert valami neki nem tetsző ételt fogyasztottam, vagy kevés a tej, hanem azért, mert Valaki újra lakik odabent.

Az első reakcióm: NEM, NEM, NEM, NEM! (Ne aggódj Lantikám, hiszen olvasod, a végén megszületsz és imádunk!) Megint két pici babám lesz egyszerre, Lilla el fog távolodni tőlem, hiszen a másállapot végén az ember már közel sem tud megtenni annyi mindent, mint korábban, azt követően pedig az új kisember mellett meg még sokkal kevesebbet sem.

Kápi úgy gondolta biztosan nem lehetek terhes és nem is volt hajlandó foglalkozni a gondolatával, amíg nem látott két határozott csíkot.

Egy villámgyors terhességi teszt vásárlása után, hosszas vívódás következett.

Mindent mérlegelve, semmilyen racionális érvet nem tudtunk fesorakoztatni Lanti érkezése mellett, ami pont elég ok volt arra, hogy úgy döntsünk itt a helye közöttünk. Túl a bizonytalanságon - ami engem mindig roppant mód megvisel - már minden szép is lehetett volna, de hátra volt még a kínos bejelentés anyuék felé. A félelem alaptalannak bizonyult, ugyanis amivel nem számoltam az az volt, hogy anyu idő közben hozzászokott a gondolathoz, hogy gyarapodunk, gyarapodunk és gyarapodunk.

Azért amikor a családi összejöveteleket olykor felpezsdítendő úgy teszünk, mintha szeretnénk bejelenteni valamit, picit mindenki összerezzen, jajgatni kezd és feszülten figyel ránk. :)

Szóval Lantika úton volt és mindenki szeretettel várta Őt.

Ez már egy egészen más áldott állapot volt, mint a korábbiak, sokkal gyorsabban elszaladt az idő. Másoknál általában a terhességek egyre rövidebb ideig tartanak, míg nálam a pocakos időszak hossza nőttön-nőtt, egészen addig, hogy Lantikát 2 nappal túlhordtam. Mondta is a nővér az utolsó vizsgálatok egyikén, hogy ilyet nem illik csinálni a 4. gyereknél.
Lanti tüneményesen jó baba volt. Engedte, hogy végigaludjam az utolsó éjszakát, majd amikor felébredtem konstatáltam, hogy erősen kopogtat. Közöltem a családdal, hogy a reggeli rutin után én elmennék szülni. A gyerekeket és magamat összekészítettük, bevittük őket az iskolába, Brazil vigyázott Lillácskára, mi pedig irányba álltunk a kórház felé.
Mire Levinek és Lédának becsöngettek a második órára, apa már elvágta a köldökzsinórt és Lantika memutatta nekünk nagyon várt kopasz pici buksiját.
Tünemény volt (most is az), mint aki tudta, hogy mire érkezik. "Tekintettel volt" a körülményekre és a testvérekre, ami annyit jelentett, hogy szopizott, kenguruban rajtam "lógott", aludt és békés, boldog baba volt.
A mi általunk választott hálószobába Lillácska érkezett először kiságyával, ezután kitehettük volna az ajtóra a megtelt táblát. Nem volt más választásunk, átköltöztünk a másik - a korábbinál kisebb - szobába, ahova még befért egy pici méretű utazóágy féle alvó alkalmatosság Lantika számára, amiben - utólag is hála - 9 hónapos koráig húzta.

Kb. két éven keresztül minden este hálát adtam az égnek - eleinte sírva az első gondolataimért, később "csak" ellágyulva -, hogy Lantika úgy döntött, hogy mi lehetünk a szülei. Tudom, hogy minden újabb pici "befurakodóért" ugyanígy köszönetet mondanék az égieknek, de erre már úgy tűnik - sajnos - nem kerülhet sor. Az ok, egészen prózai. Olyan világban élünk, ahol az anya fizetésére - legalábbis a mi családunkban - ugyanolyan nagy szükség van, mint az apáéra.

Nagyon szomorú voltam, amikor a 2 éves - még anyatejet fogyasztó - Lantikámat bölcsibe kellett adnom, mert szükségünk volt a pénzre.
A kb. 7. bölcsi, ahol helyet tudtak biztosítani Lantosnak, egészen az első ott töltött délelőttig tartott számunkra. Rohanás haza, sírás-rívás Kápinak, támogatása megszerzése a bölcsőde gondolatának elvetése mellett, majd villámgyors tudakozódás a magánóvodák kilétét illetően. Még aznap délután meg is látogattam néhányat, míg a Micimackóban kötöttünk ki Gyálon. Lillácska elérte az óvodás kort eddigre, így vele nem volt probléma, jól is érezte magát az új helyen. Néhány hét elteltével folyamatosan különböző kórságokat hozott az oviból, ráadásul kezdettől fogva bántott a tudat, hogy Lantinak mennyivel jobb dolga van havi 40.000 Ft-ért, mint neki. Újabb sírás, érvek, majd egy kedvezményes ár kialkudása két gyerekre a Micimackó vezetőjétől és Lillácska is ott landolt. :) A fizetésem fele ugyan kivándorolt a pénztárcámból, de a gyerekeimet reggelente egy családi házba vittem, ahol az óvónénik őszinte szeretettel várták őket, kevesen voltak a csoportban, kifújták az orrukat, úszni jártak hetente, lovagoltak, külön busszal havonta színházba jártak, énekeltek, gyógytornász javította a tartásukat és EGYÉNI bánásmódban részesültek.